Jelen cikkünk a Határaink című sorozatunk 6. része.

Amiből nagyon sok van, annak általában kisebb az értéke az emberek szemében. Ami ingyen vihető, arra kevésbé vigyázunk, sajnos. Az „igennek” akkor érnek sokat, ha azok a „nemek” tengeréből emelkednek ki. A pásztoromat szabadon idézve: a feleségemnek mondott „igen” közben az összes hölgynek „nemet” mondok. Ez emeli a döntésem értékét.

„Nemet” mondani nem népszerű dolog. Gyülekezetekben is hajlamosak vagyunk jutalmazni az „igeneket”. Pedig a nem legalább olyan építő lehet. Egyik ismerősöm elmesélte, hogy egy barátja hívta őt egy koncertre. Tudta előre, hogy nem fogja magát jól érezni, de nem akart „nemet” mondani. A közös program kudarcot vallott. A „nem” ebben az esetben lehetőséget adott volna a kapcsolatépítésre: a barátság közös színterének a megtalálására. Helyette szorongás, megfelelési kényszer, hamis önfeláldozás. Ez egy bagatell példa. De a kevésbé lényeges szituációkban lehet gyakorolni a határaink megvédését.

Van egy belső világunk: értékeink, motivációink, élményeink, életszemléletünk. Kiegyensúlyozott lelkiéletünk feltétele, hogy védjük magunkat. Ha rendszeresen a saját meggyőződésünkkel szemben hozunk döntéseket a belső világunk fellazul, elbizonytalanodunk, elveszíthetjük a szabadságunkat. Mások határozzák meg az irányainkat és nem a mi értékrendünk. Szorongóvá válhatunk, nem találjuk magunkat, összezavarodunk. Gyakran választjuk azt a megoldást az így kialakult belső feszültségre, hogy lemondunk arról, akik vagyunk, nagymértékben azonosulunk másokkal és lassan eltűnik az „én”.
De van lehetőségünk arra is, hogy kitartunk azokban a dolgokban, amiről meggyőződtünk, hogy hozzánk tartoznak, ami fontos számunkra, ami a belső világunk fontos elemei.

Azt mondja Jézus: „Inkább mondjatok igent, ha igenre gondoltok, és nemet, ha nemre gondoltok! Ezen a két szón kívül már minden a gonosztól van!”  (Mát 5,37, Egyszerű fordítás).

Ha Ő mondja, érdemes megfontolni.