Jelen cikkünk a Határaink című sorozatunk 7. része.

Ha két ember összeköti az életét, elindul a nagy kihívás. Hogyan tudok „én” maradni a „mi” világunkban. Az, hogy miért fontos, talán az előző cikkekből kiderült. Amikor kiválasztottam feleségemet a döntésemet nagyban befolyásolta, hogy beleszerettem abba az egyéniségbe, aki ő. Önző szempontjaim is azt diktálják, hogy ne megváltoztatni akarjam őt, hanem segítsem abban, hogy az, aki ő, minél jobban kiteljesedjen. Képzeld el, hogy számomra legcsodálatosabb hölgy egyre csodálatosabb, egyre szebb, mert önmaga tud lenni mellettem. És én is egyre több tudok lenni mellette. Ez igen nagy kaland, tele buktatokkal, nehézségekkel. De ha az elv, hogy „nem akarlak megváltoztatni, de meg akarlak érteni, kérlek tedd ezt is velem” előttünk marad, nagy baj nem lehet. Ha mindkét fél így megy bele a közös életbe, akkor a határvédelem működni fog.

Közben persze változunk, igazodunk, elengedünk, figyelembe veszünk, illeszkedünk, kialakítjuk a megértésre alapuló közös életünket. Nem kompromisszumot kötünk (vesztes-vesztes szituáció), hanem megértünk és belátunk. Ő is, én is. Mind a ketten jót akarunk a másiknak, mert jót akarunk magunknak.

Az így végbement összeilleszkedés nem változtatja meg az egyéniségünket, és a belső világunkat is csak annyiban, amennyiben a saját belátásunk és a másik megértése folytán mi eldöntöttük. Nem sodrunk, nem görcsölünk a megfelelés kényszerében, hanem egymás szeretetét és védelmét élvezve haladunk előre külön-külön, de egyben közösen is.

Igen. Külön is és együtt is. Igen. Van az „én”, van a „te” és van a „mi”. És ez a plusz érték: nem kettő, hanem három küldetés. A gyerekekről pedig nem is ejtettem szót! Mit szólsz ehhez?

A mi Atyánk jól kitalálta ezt az egészet!