Jelen cikkünk Az eskü című sorozatunk 7. része.  

A kapcsolat kríziséről már írtam, de itt egy kicsit másról van szó. Mi van akkor, ha a társunk egyéni krízisbe kerül. Megbetegszik, elveszíti az állását, megbántják, akit barátjának vélt, az nem is az, önértékelési zavart él meg, stb. Amikor ilyen történik vele, az nekünk is fájdalom és nekünk is veszteség.

Egyrészt azért, legyünk őszinték, mert nem azt a mosolygós, nyugodt, segítőkész társat találjuk otthon, amire nekünk szükségünk van, hanem rosszkedvű, befelé forduló, panaszkodós embert, aki azt kéri (esetleg követeli), hogy most ő legyen a fontos, rá figyeljünk. Talán vacsora sincs, a kedves mosoly elmarad, talán sírás van, talán reménytelenség érzés van.

Másrészt, mert egy test vagyunk, átéljük a fájdalmát, és azt szeretnénk, hogy a fájdalma elmúljék. Mert szeretjük.

A másik szenvedésében mindkét érzést megéljük: veszteséget is, mert nem azt kapjuk, amit megszoktunk, és az együttérzést kísérő segítségvágyat is. Lehet ebben a helyzetben jó hozzáállást választani?

Az Ige így szól: „Örüljetek az örülőkkel, sírjatok a sírókkal.” Azaz a helyes hozzáállás az együttérzés és meghallgatás. A legfontosabb, amire a társadnak szüksége van, hogy értsd az ő fájdalmát, és ezt ki is fejezd felé. Fontos neki, hogy ne oktasd ki, mondjuk ilyen mondatokkal, hogy „ne viccelj, csak ennyi a baj, bezzeg mások…” vagy „ilyen kicsi a te hited” stb. Fontos, hogy érezze az elfogadást, a szeretetet. És ebben az érzelmi közösségben tudsz segíteni neki rátalálni a krízisből kivezető útra. A hangsúly azon van, hogy ő talál rá, te segítesz. Például azzal, hogy jó kérdéseket teszel fel („mit gondolsz erről a szempontról?”; „az segítség lenne számodra, ha..; stb.). Vagy azzal, hogy behozol néhány olyan tényt (kedvesen), amivel tágítod, az egyébként a problémára leszűkülő látókörét. Inkább kérdezel, mint kijelentesz, inkább hallgatsz, mint beszélsz. És mindenképpen ezt közvetíted felé: „Nem vagy egyedül, rám számíthatsz.”