Karácsonyi ének, nyár idusán

  • 2017. 07. 19.
  • Varjú Lajos

Hajnalban felébredt a nő. Kicsit dühös volt, hogy megint nem aludta meg a maga hét óráját, de biztos volt benne, hogy nem tud visszaaludni. Miközben rendezte a gondolatait, érezte, hogy valaki kézen fogja és viszi valahova. Nem erőszakosan, mégis azt érezte, hogy mennie kell. Egy kicsit hasonló volt, mint Charles Dickenstől a Karácsonyi ének története, csak ez most vele játszódott.

Nem volt hosszú az út, néhány lényeges állomást érintett. A fiatal felnőtt nőt, tele elhatározással, önbizalommal, tervekkel, küldetéstudattal. A kamasz lányt, aki felforgatja a körülötte lévő világot, mert rettentően kíváncsi, hogy mi rejtőzik a felszín alatt. A kiskamasz csitrit, aki először szerelmes úgy igazán, és elképzeli, hogy milyen csodálatos lesz feleségnek lenni és anyának, és tudja, hogy a tündérmesék valóra válhatnak. Végül elért kisiskolás énjéhez, aki vidám, sok mindent kipróbál, és azt tapasztalja, hogy az élet szép és nagyon boldog.

Aztán felébredt és rájött, hogy mégis megaludta a maga hét óráját. Leült a kávéja mellé, és azt vette észre, hogy az álmán töpreng. „Hová lett a boldogság bizonyossága, a mindent felforgató megismerési vágy, a jó házasság reménye, vagy éppen a világot kicsit megváltoztatni képes küldetés? Abban az életben, amit élek, hol vagyok én? Milyen is vagyok valójában? Miért is vagyok valójában?”

De mi történt vele? Az az élet, amit élt nem is hasonlított ahhoz, amit élni akart. Mindennapos rutinok, fáradság, a munka csupán pénzkereset, fáradság, fáradság, társas magány, fásultság. Ennyi az élet. „ Eszek, hogy dolgozhassak, és dolgozok, hogy ehessek”.

És akkor gondolt egyet a nő. „Megkeresem azt, aki vagyok. Fogalmam sincs hogyan, de megkeresem az én gondolataimat, az én érzéseimet, az én vágyaimat, az én küldetésemet. Eltakarítom a romokat, vállalom a kockázatot”.

Nagyon értékes út! Menjünk vele!