A kommunikáció tanulható

  • 2018. 01. 22.
  • Varjú Lajos

Arról volt szó a múlt héten, hogy felelősségünk van a kimondott szavaink kapcsán. Nem elfogadható magyarázat egy rosszkor, rossz helyen kimondott bántó mondat után, hogy „én ilyen vagyok, ami a szívemen az a számon, akinek nem tetszik…”. Az életszerű, hogy „hibáztam, a beszédemre jobban oda kell figyelnem”. Nem elhallgatás, nem köntörfalazás, hanem egyenes, ugyanakkor építő beszéd, ami elvárható mindenkitől. Isten ezt kéri tőlünk: „beszédetek legyen mindenkor kedves, sóval fűszerezett, hogy így mindenkinek helyesen tudjatok felelni”. Azért ez nem könnyű műfaj, sokat hibázunk. De nem az a lényeg, hogy hibátlanok legyenek a szavaink, hanem az, hogy törekedjünk arra, hogy amit kimondunk, ne a betonba verje a másikat, hanem gondolkodásra indítsa. Ez tipikusan az a terület, amiről nagyon sokat lehet elméletben beszélni (elképesztő mennyiségű könyv van ebben a témában), de annál nehezebb gyakorlatban alkalmazni. Ám lehet fejlődni, és akarni is kell fejlődni, és ez a lényeg.

Ami nagyon fontos, hogy a kommunikáció tanulható, nincsen reménytelen eset. (Erről is szól G.B. Shaw Pygmalion című drámája, amiből a My Fair Lady musical készült). Persze ezek az írások nem arra valók, hogy kommunikációs vezérfonal legyenek, de arra igen, hogy néhány alapelvet lefektessenek, amelyek mentén el lehet indulni.

Az első zászló, amit letűznék irányjelzőnek az az igény, hogy úgy fejezzük ki magunkat, hogy a másik megértse azt, amit közölni szeretnénk. A saját mondanivalónk megformálásán kívül ez azt is jelenti, hogy győződjünk is meg arról, hogy a másik fél jól érti a közlésünket. Ez az alapja annak, hogy ne értsenek félre minket, és mi is jól értsünk másokat. Erről jövő héten bővebben lesz szó.