Találkozik két ember, magyarul beszélnek, ugyanazokat a szavakat használják, mégsem értik meg egymást. Hétköznapi történet, mindenki megtapasztalta már. Arról van szó, hogy a szavak, mondatok jelentéstartalma egészen más lehet az egyes embereknél, és ehhez még nagy kulturális különbözőség sem kell. Elég annyi, hogy egyes gondolataink kifejezésére olyan mondatokat használunk, amelyek a másik emberben más gondolatokat indítanak el, azaz másra asszociálnak. És mivel nem látunk bele egymás fejébe, pillanatok alatt kialakul a félreértés. Feleségem hazajön, belép a konyhába, és ezt mondja: „iszonyatos rendetlenség van itt”. Tegyük fel, hogy ő ezt tények szintjén állapította meg, belőlem azonban más gondolatokat indít el. Például ezt: „Feleségem biztosan elégedetlen velem, mert nem pakoltam össze a konyhát. Pedig annyi munkám van, igazán figyelembe vehetné”. Azaz úgy érzékelem, hogy egy elvárás fogalmozódott meg velem szemben, némi elégedetlenséggel fűszerezve. És miután ez az óriási sérelem ért engem, ezt mondom: „Egész nap dolgoztam én is, nem lógattam a lábamat”. Mindezt persze kellő hangfekvéssel megerősítve. És kész a konfliktus csak azért, mert egy tényközlést elvárásként értelmeztem. Nem értettem meg, hogy a feleségem mit is akar közölni. És ebből adódhat minden napra 3-4, azaz csattanásra van indok bőven.

Hogy is történhetett volna ez másképpen? Feleségem: „iszonyatos rendetlenség van itt”. Én: „igen, sajnos még nekem sem volt időm ezzel foglalkozni”. Tehát ténymegállapításra ténymegállapítás következhet, ami segíthet a feszültség alacsonyan tartásában. A feleségem pedig, ha mégis elvárást szeretne velem közölni, a következő mondatával konkrétan megteheti, amire én már jól értve az ő gondolatát megfelelően tudok reagálni. Bizony ez nem könnyű történet.