Nagyon komoly szavakat ír le az Úr nekünk a Jakab levélben: „Bizony, a nyelv is olyan veszélyes, mint a tűz! Testrészeink közül a nyelvünkkel, vagyis a beszédünkkel tudjuk a legnagyobb bajt okozni, és a legsúlyosabb gonoszságokat elkövetni. Beszédünkkel tönkretehetjük egész testünket és életünket. Olyan tüzet gyújthatunk vele, amely elpusztíthat bennünket.” Ugye, emlékszel még az előző írás történetére? Nem hiszem, hogy az érintett tanár rosszabb lenne nálam vagy nálad. Lehet, hogy valami nyomasztotta, és nem figyelt magára eléggé, ezért emelte fel a hangját. Lehet, hogy egyébként jóindulatú ember, a száján „csak” kicsúszott ez a mondat: „Mit lábatlankodsz itt, te töpörtyű?!” Lehet, hogy nem is akarta fellökni, „csak” rossz mozdulatot tett.

Azt gondolom, hogy én is bántottam már meg úgy embereket, hogy nem volt szándékomban. Mégis bajt okoztam a szavaimmal. Ismerős az a szituáció, amikor csak úgy véletlen valami kicsúszik a szádon? Nem szándékozol tudatosan közölni valamit, mégis megteszed, akaratodon kívül. Rossz szó, rossz helyen. Aztán marad a lelkiismeret furdalás és a mentegetőzés. Vajon tudunk-e felelősséget vállalni szavainkért mindenkor, minden helyzetben? Azt gondolom, hogy igen. Az, hogy soha ne hibázzunk beszédünkben, az lehetetlen. De az, hogy ha hibáztunk, korrigáljunk, elnézést kérjünk, megbeszéljük, az lehetséges. Nem leszünk tökéletesek ezen a téren sem, de arra törekedhetünk, hogy a beszédünk ne romboljon.

Első lépés talán az, hogy ismerjük el a felelősségünket a saját szavainkért! Ismerjük el, hogy nem vehetjük félvállról, hogy mikor, kinek, mit mondunk! Ne dobálózzunk a szavakkal, mert a végén rossz helyen találja el a másikat. Ezek a szavak mindig visszapattannak ránk is, így mi se ússzuk meg sérülés nélkül.