Én magamról üzenek

  • 2018. 02. 26.
  • Varjú Lajos

Még mindig a minősítésről. Van egy kommunikációs alapelv. Ha egy üzenetet úgy adunk át, hogy abban a bennünk lévő érzelmekről, félelmekről tényszerűen tudunk beszélni, az a másik felet gondolkodásra, kommunikációra ösztönzi. Ez az én-üzenet. Ha pedig azt fejezzük ki, hogy a másik mit ront el, illetve mit nem tudunk benne elfogadni az valószínűsíthetően bezárja őt, és kevés esély van arra, hogy előremozdító kommunikáció alakuljon ki. Ez a te-üzenet.

Társaságban vagytok és a társad olyan hangnemben beszél veled a közös ismerőseitek előtt, amit te bántónak érzel, és rosszul érzed magad miatta. Hazaérve alig várod, hogy szóba hozd a szituációt. Azt mondod el, hogy „ne haragudj, de nagyon bunkó voltál, nagyon megbántottál a barátaim előtt”, a társad valószínűleg védekezni kezd, sértve érzi magát (hiszen nem bunkó!), és van rá esély, hogy visszatámad. Érzelmileg túlfűtött szituáció alakulhat ki, ami biztosan nem arról szól, hogy beszéljük meg a helyzetet.

Nézzünk egy én-üzenetet, ami a benned lévő érzésekről, gondolatokról szól. „Amikor ezt mondtad és így beszéltél velem, azt éreztem, hogy átnézel rajtam és nem vagyok fontos a számodra. Teljesen leblokkolt, nem is éreztem jól magam ezután”. Mi történt? Arról beszéltél, ami benned végbement, illetve ami a mostani problémád. Nagy esély van arra, hogy a társad jól tud reagálni, hiszen nem bántottad meg őt, nem minősítetted. Van módjában arról beszélni, hogy mit is akart mondani, és esze ágában se volt téged megbántani. Ezzel kialakulhat egy beszélgetés mondatokról, stílusról, érzékenységről, odafigyelésről. A vége megértés, bocsánatkérés, megbocsátás, közös tanulás lehet.

Az én-üzenet küldése érzelmileg túlfűtött helyzetben szinte lehetetlen, ezért érdemes várni, és nem azonnal reagálni. Nagy kihívás, nem megy azonnal, de megtanulható, főleg ha együtt teszitek.