Szóval, megérteni a másikat. Értő módon hallgatni már tudunk, de hogyan reagáljunk egy számunkra feszültséget hordozó szituációban? Mi segíti a megértést?

Talán a legfontosabb alapelv, hogy a szavainkkal ne minősítsük a másik felet. A minősítés az egyik legádázabb közléssorompó. Nézzünk egy példát: a feleség hazaér a munkából, a férj köszönés után rögtön megkérdezi: „Ugye feladtad a levelet?”. A feleség fejéhez kap: „Bocs, elfelejtettem!”. Ugye, ismerős, számtalanszor előfordulhat hasonló eset. A hallgatás ilyenkor nemcsak a megértést segíti a férj részéről, hanem az esetleges indulatok csillapodását is. A feleség pedig elkezdi mondani a napját, kifejezve, hogy nem csoda, hogy a levél feladása kiment a fejéből. Ami biztosan a legkönnyebben jön ilyenkor, az a minősítés, például ha férjként ezt mondanám: „annyira tudtam, nem lehet benned megbízni!”, és mindezt természetesen megfelelő hangsúllyal tenném, nos, ezzel kiadnám a mérgemet, talán kicsit megnyugodnék, de ez az összes pozitívum, amit erre a reakcióra el lehet mondani. Ezzel szemben elszalasztanám a lehetőségét annak, hogy megértsem a feleségemet, illetve azt, hogy a probléma megoldására koncentráljunk. A feleségem azt érezhetné, hogy nem hibázhat, mert akkor rögtön rányomom a „megbízhatatlan” bélyeget. Hiába akarja megértetni a helyzetét, esélye sincs. Tehetetlenségében visszavágna valami sértőt, vagy megsemmisülve elvonulna, mindegy is, a végeredmény ugyanaz: a közléssorompó leeresztve. Pedig a történet valószínűleg egészen másról szól, talán egy nagyon nehéz napról, amelyben számos stresszes helyzetet kellett átélnie a feleségemnek. De erről egyelőre nem tudunk beszélgetni, mert mind a ketten megkerestük a lakás egymástól legtávolabb eső két pontját.