Jogos elvárások nem teljesülése 2

  • 2018. 04. 17.
  • Varjú Lajos

Az irgalmasság egyik legfontosabb tényezője a bizalom. A társunk hibázott, valamit elrontott, de azt érzékeli, hogy bízunk benne, hogy segítjük a változást, hogy beletesszük a saját részünket, akkor sokkal nagyobb eséllyel oldódik meg a probléma, mint ellenkező esetben. Ha azt hallja, hogy „már megint….”, vagy „te már csak ilyen maradsz…”, akkor valószínűleg a személyes támadásként éli meg, és nem tud magára a helyzetre koncentrálni. Ha kifejezzük, hogy biztosak vagyunk, hogy együtt megoldjuk a helyzetet, akkor sokkal sikeresebb lehet a problémakezelésünk.

Ugyanakkor ahhoz, hogy tudjunk irgalmasságot gyakorolni, tudjunk megbocsátani, közösen megbeszélni, rendezni problémákat, leginkább önmagunkba kell néznünk. Akkor tudunk irgalmasságot gyakorolni, ha önmagunkkal jól állunk, ha magunkról egészségesen tudunk gondolkodni. Jézusról olvassuk a János Evangéliumában, hogy „jól tudva, hogy az Atya mindent kezébe adott, és hogy az Istentől jött, és az Istenhez megy: felkelt a vacsorától, letette felsőruháját, és egy kendőt véve, körülkötötte magát; azután vizet öntött a mosdótálba, és elkezdte a tanítványok lábát mosni”. Ha tudjuk, hogy kik vagyunk, hogy honnan jövünk és hová tartunk, ha tisztában vagyunk Istentől kapott értékességünkkel, akkor nem akarjuk legyőzni a másikat, nem akarunk önigazolás által erősödni, tudunk jól együttműködni. Ezzel összefüggésben fontos, hogy önmagunkkal szemben tudjunk irgalmasak lenni. Ha belátjuk, hogy hibázhatunk, hogy meg lehet nekünk bocsátani, akkor tudunk így hozzáállni a társunkhoz is.

Az elvárások megfogalmazásánál fontos az is, hogy hitelesek legyünk. A hitelesség azt jelenti, hogy elismerjük, hogy a társunknak is vannak jogos elvárásai velünk szemben. Elismerjük, hogy az ő jogos elvárásainak nem teljesülése közös megoldás keresését, és aktív részvételt kíván tőlünk. Megfogadjuk Jézus tanítását arról, hogy cselekedjük azt, amit a másiktól is elvárunk.