Hogy mennyi? Na, ez az, amit tényleg nem tudunk. Utána járunk az atomok szerkezetének, és megfejtjük a régen még nagy titoknak minősülő dolgokat, de arra a látszólag egyszerű kérdésre, tudniillik mennyi időnk van hátra, senki nem tud pontosan válaszolni és többségünk még megközelítőleg sem. Egy perc vagy ötven év, te tudod? És ha tudnád, hogy egy nap? Számtalan film, könyv feldolgozta már ezt a dilemmát, egyszer te is megteheted.
Igen, igazad van. Már megint késtem. Hétfő helyett szerdán került fel az írás az oldalra. Késni pedig nem szép dolog, elnézést kérek.
Az életed legfőbb megrontója az a hazugságtömeg, amit valahogyan elhittél magadról. Szoktuk emlegetni a sátánt, akiről az Ige írja: „Az emberölő volt kezdettől fogva, és nem állott meg az igazságban, mert nincsen ő benne igazság. Mikor hazugságot szól, a sajátjából szól; mert hazug és hazugság atyja.” És valóban ez az ő legfontosabb eszköze. De azért azt javaslom, hogy ne fogjunk rá mindent, a hazugságot mi magunk is tudjuk termelni másokról is magunkról is. A hazugság elleni egyetlen hatásos fegyver az igazság elfogadása. Ez egy döntés részedről: nem hagyom magamat beleverni a betonba.
Gyülekezeteink belesodródhatnak egy gondolati- érzelmi körbe, amely arról szól, hogy a Micimackókat „jutalmazza”, a tigriseket pedig „bünteti”. Micimackó személyiségjegyei (visszafogott egyéniség, nyugodt, higgadt, türelmes, halk, együttérző) sokkal jobban illeszkednek a gyülekezeti elvárásokhoz, mint a tigris személyiségjegyei (hullámzó kedélyű, szeret előtérbe kerülni, robbanékony, és leginkább szeret ugrálni). Az előbbi alázatosnak tűnik, az utóbbi sokkal kevésbé. Pedig mindennek semmi köze az alázathoz, egész egyszerűen így vannak összerakva.
A következő kő, amit érdemes elhordanod, az a kényszergondolat, hogy a személyiségedet meg kell változtatni ahhoz, hogy elfogadható legyél.
Akkor kerül az életünkben előtérbe az elvárásokhoz való túlzó igazodás, amikor a saját magunkat nagyon elveszítjük. Vagy éppen azért veszítjük el magunkat, mert valamiért azt tanultuk meg, hogy mások elvárásai kell, hogy igazítsanak minket. Hogy melyik igaz talán nem is lényeges. Ami fontos, hogy máshogy tegyük fel a kérdéseinket.
Elérkeztünk az egyik legnagyobb törmelékhez, amit úgy hívnak: megfelelési kényszer. Akkor küzdesz megfelelési kényszerrel, ha az önmagadról való pozitív gondolkodás csírája is csak akkor jelentkezik, ha folyamatos elismerést, elfogadást kapsz másoktól. De elég egy félrement mondat, egy rosszul értelmezett arcmozdulat és azon töprengsz, hogy mi is a baj veled. Sajnos Magyarországon a keresztény gyülekezeti kultúra sok esetben nem segíti, hanem inkább nehezíti ezeket a helyzeteket.
Ott tartottunk a múlt héten, hogy az első köveket elhordtad. Mielőtt nekilátnál a következőnek, szeretném felhívni a figyelmedet egy törvényszerűségre: mindig van valaki, vagy valami, aki vagy ami vissza akarja hozni azt, amit már elhordtál. Vannak, akik nem örülnek az örömödnek, nem jó nekik, hogy valaki elmegy mellőlük a boldogtalanságból, vagy egészen egyszerűen csak nem akarnak változást. Ez lehet egy ember vagy éppen a régi érzéseid, mindegy is, hiszen ugyanazt teszik: akarattal vagy akaratlanul az ördög munkájába állnak. Akiről tudjuk, hogy „csak azért jön, hogy lopjon, öljön és pusztítson”.
Ha szembenézünk azzal, ami eddig volt az élet, és amit még várhatunk tőle, és nem tetszik, amit látunk, alapvetően két dolgot tehetünk. Az első, hogy kétségbe esünk. A második, hogy megkeressük azt, akik igazából vagyunk. Ne ess kétségbe attól, hogy kétségbe esel. Valószínű, hogy a másodikhoz az első által teremtett energia szükséges. Arra gondolok, hogy nagyon nagy lehetőség van abban, ha a gödör aljára kerülünk, mert a gödör alján nem jó, onnan ki akarunk jönni, nem halogatunk, hanem nekifeszülünk. Érdemes kihasználni tehát a kétségbeesést a változtatáshoz.
Hosszú történet az enyém. De csak egy írást szánok magamra, próbálok rövid lenni. Három fénykép csupán.
Az első fénykép. Készült 30 éves koromban. A képen egy szomorú férfi áll, egy elégedetlen, a szeme a semmibe mereng, kissé üveges. Nem jut egyről a kettőre. Anyagilag se, de leginkább saját magával. Szép családja van, szeretik, de mégsem áll össze az élet neki. Nagy tervei voltak előtte, világmegváltás, minimum. Volt rocker, hippi utánzat, intellektuális filozófus, rendszerváltó forradalmár, búskomor magyar. Aztán harmincévesen ezen a képen az látszik, hogy rettentően fásult. Mert beállt a sorba. Dolgozik, amiben nem sok öröme van, és érzi, ha most meghal, nem hagy maga után egy kis nyomot se. Alkohol a segítség, előfordul, hogy két munka között is.
