Hosszú történet az enyém. De csak egy írást szánok magamra, próbálok rövid lenni. Három fénykép csupán.

Az első fénykép. Készült 30 éves koromban. A képen egy szomorú férfi áll, egy elégedetlen, a szeme a semmibe mereng, kissé üveges. Nem jut egyről a kettőre. Anyagilag se, de leginkább saját magával. Szép családja van, szeretik, de mégsem áll össze az élet neki. Nagy tervei voltak előtte, világmegváltás, minimum. Volt rocker, hippi utánzat, intellektuális filozófus, rendszerváltó forradalmár, búskomor magyar. Aztán harmincévesen ezen a képen az látszik, hogy rettentően fásult. Mert beállt a sorba. Dolgozik, amiben nem sok öröme van, és érzi, ha most meghal, nem hagy maga után egy kis nyomot se. Alkohol a segítség, előfordul, hogy két munka között is.

A második fénykép, úgy hat évvel ezelőtt készült, az előző fénykép után tizennégy évvel (csak azért, hogy számolhassál). A férfi ismét fásult, de egy kicsit másként, mert a remény sugara ott van a szemében. Már ismeri Istent, kapcsolatban áll vele, nincs szüksége alkoholra. Tudja, hogy van kincs, és tudja, hogy vannak romok. De nem bír velük. Nem tudja, hogyan is kezdjen hozzá.

A harmadik fénykép, mostanság készült. A férfi fáradtan, kíváncsian és tele kérdésekkel áll. Látszik, hogy munkában van, takarítja a romokat. Messze még a munka vége, talán nincs is vége, de a fáradtság mellett ott van az öröm a szemében.

Hagyjuk az egyes szám, harmadik személyt. Amit leginkább elhordok, az a másoknak való megfelelés. Már nem akarok jó lenni, nem akarok szép lenni (egyik se menne egyébként), nem akarom megjátszani magam. Nem akarok szépeket mondani, nem akarok csúnyákat mondani. Én én akarok lenni, ha tetszik, ha nem. Valakinek tetszik, valakinek nem. Ez utóbbit sajnálom, de bízom benne, hogy az érintettek feldolgozzák a negatív érzéseiket. Én meg akarom élni a szabadságot, amit olyan sokszor hangsúlyozunk Istennel kapcsolatban. Én Istenhez szeretném magam igazítani, sok harcom van ezzel. Gyenge vagyok, de Isten szeretete megerősít.

És mint romot elhordom a kishitűségemet, az önmagam betonba verését, az önsajnálatot, a reménytelenséget és az évek alatt rám aggatott bélyegeket.

Kijelentem, hogy Istenem „Te alkottad veséimet, te formáltál anyám méhében. Magasztallak téged, mert félelmes és csodálatos vagy; csodálatosak alkotásaid, és lelkem jól tudja ezt.”

Istené minden dicsőség!