Kinek hiszel?

  • 2017. 08. 20.
  • Varjú Lajos

Elérkeztünk az egyik legnagyobb törmelékhez, amit úgy hívnak: megfelelési kényszer. Akkor küzdesz megfelelési kényszerrel, ha az önmagadról való pozitív gondolkodás csírája is csak akkor jelentkezik, ha folyamatos elismerést, elfogadást kapsz másoktól. De elég egy félrement mondat, egy rosszul értelmezett arcmozdulat és azon töprengsz, hogy mi is a baj veled. Sajnos Magyarországon a keresztény gyülekezeti kultúra sok esetben nem segíti, hanem inkább nehezíti ezeket a helyzeteket.

Az, hogy keresztény vagy hatalmas lehetőség arra, hogy szabad legyél a megkötözöttségektől, az értelmetlenség, céltalanság érzésétől, szabad legyél az ítéletes gondolkodástól. Azt gondolom, hogy az, hogy Jézus szabad éltre hív, nagyon jelentősen határozza meg a hitünket. Mindezek ellenére nagymértékben tudunk mégis feladni a szabadságunkat és másokkal feladatni a szabadságot. Megmondani, hogy mit tehet a másik, mit gondolhat, mitől szép, mitől jó keresztény. Megmondjuk, hogy lehet-e a divattervező keresztény, vagy egy keresztény lehet-e divattervező. Megmondjuk, hogy egy hívő rakathat-e magára tetoválást, férfiként fülbevalót, vagy éppen megihat-e egy pohár sört. Annyi mindent meg tudunk mondani, hogy végén már az egész életünk egy nagy nekifeszülés lesz a mások elvárasainak való megfelelésért. És ez még csak a gyülekezet. Ott van még az apuka és az anyuka, a nagymenő munkatárs, a szomszéd (akinek a fűje mindig zöldebb), és a médiára nem is térek ki, azt úgyis elvárás szidni.

Ezzel szemben „ti testvéreim, szabadságra vagytok elhívva; csak a szabadság nehogy ürügy legyen a testnek, hanem szeretetben szolgáljatok egymásnak.” Ugye, hogy ez más. Ha Istenre hallgatunk, neki hiszünk, nem kell félni a szabadságtól, mert jól tudunk vele élni. Nem számít, hogy ki hogyan ítél meg, hanem az számít, hogy Isten mit kér tőled. Ennyi.

Hát ez a törmelék megér még egy hetet.