Jelen cikkünk a Határaink című sorozatunk 5. része.

Mindig van olyan ember, aki nem tiszteli a határaidat. Esetek többségében nem rossz az indulat benne, csak nem tanulta meg, mit is jelent tisztelni a másikat. Leírok egy történetet.

Csörög a telefonom. Arra kért egy ismerősöm, hogy találkozzunk, meghív egy kávéra, miközben vázolná a problémáját. Igent mondok, bár kicsit nehéz, szombat délelőtt értékes idő. Leülünk, szokásos bemelegítő mondatok a „mi újság?” tág témakörében. Eltelik öt perc, és odalép az asztalunkhoz egy hölgy. Az ismerősöm hellyel kínálja, és hozzám fordul. Ő kérte, hogy a hölgy eljöjjön, mert bemutatna valami jó szolgáltatást, ami engem biztosan érdekel. És a hölgy már mondja is. Ez három percig tartott. Eközben nem tudom mi zajlott, mert én beleborultam a gondolataimba. Harag, értetlenség, ”hogy tehette” érzés mellett: meg kell értenem, jó keresztény elnéz ilyet, jó fiú leszek. Aztán döntöttem. Félbeszakítottam a hölgyet, és megkértem visszafogottan, de határozottan, hogy ezt ne folytassa, nem ezért jöttem, és engem a legkisebb mértékben sem érdekel a szóban forgó szolgáltatás. A levegő megfagyott („hang fennakad, lehellet megszegik”), egy perc szünet, elköszönt, és elment. Ezután odafordultam az ismerősömhöz, és megkértem, hogy ilyet soha többet ne tegyen velem.

Mi történt? Valaki olyan helyzetbe hozott, amihez nem adtam neki jogot, átlépte a határaimat, én pedig megvédtem a határaimat. Lehettem volna jó fiú, és kezeimet tördelve végighallgathattam volna az ügynököt, majd frusztrálva hazamehettem volna azzal az érzéssel, hogy velem bármit meg lehet csinálni. Ezzel szemben okoztam tíz perc kínos csendet, egy ügynöknek felesleges erőfeszítést, magamnak pedig önbecsülést, hogy mindent velem sem lehet megcsinálni. Nagyon jó érzés, próbáld ki. Az ismerősömmel, rövid mosolyszünet után, visszaállt a rendes kapcsolat, amiben mindketten tiszteletben tartjuk egymás határait.

Hát, nem egyszerűbb élni így?