Jelen cikkünk a Határaink című sorozatunk 4. része.

Ha határokról hallasz, talán az jut eszedbe, hogy Magyarországnak vannak határai, ez most aktuálisan fontos politikai közbeszéd. Az országhatár azt jelzi, hogy az állam el akarja dönteni, hogyan kíván reagálni azokra, akik bejönni szeretnének. Mit szabad és mit nem nekik. Kell-e vízum, milyen feltételekkel vállalhat munkát, mikor jár nekik támogatás. Azt is meghatározhatja, hogy más jogai legyenek a különböző helyről érkezőknek, nálunk például egy Erdélyből érkező hazánkfiára más vonatkozik, mint egy laoszi turistára.

Nemcsak hazádnak, házadnak is van határa! Ha elmész otthonról, bezárod az ajtót, senki nem mehet be, legfeljebb a nagyi locsolni. Mert úgy döntöttél, hogy adsz neki kulcsot, de ő se jön bármikor, csak a megbeszéltek szerint. Ha csöngetnek, kinyitod az ajtót, eldöntöd, hogy ki jöhet be, és azt is, hogy milyen viselkedést vársz el tőle. Tényleg, nálatok le kell vennem a cipőmet, ha bemegyek a nappaliba?

Az énüknek is van határa. Őrizzük azt, a mi benne van, vigyázunk az értékeinkre, a szép és számunkra kedves dolgainkra, a motivációinkra, egyáltalán arra, akik vagyunk. Gyakran bekerül kosz, piszok, akkor takarítunk. Az is előfordul, hogy meg kell javítani, ami elromlik, esetleg új dolgokat engedünk be, mindezt a saját döntéseink alapján. Ez a terület a miénk. Ha valaki kopog, mi döntjük el, hogy beengedjük-e. Egyeseket az előszobáig engedünk, másokat leültetünk a kényelmes fotelbe, és arra kérjük, hogy jöjjön el máskor is. Ha valaki ránk tör, és határozottan állítja, hogy valamit most rögtön cseréljünk ki, mert szerinte ez csúnya, akkor egyrészt megkérjük, szintén határozottan, hogy nálunk vendégségben ne így beszéljen, másrészt jelezzük, hogy miután meghallgattuk, bízza ránk a döntést. A határvédelem fontos dolog. Az nem megy magától. Legfontosabb „fegyverek” egyike a „nem és igen”.

De ez már a következő írás témája.