Ha jogos elvárásaink nem teljesülnek magától érthető módon érzelmi és gondolati reakcióink vannak, és meg akarjuk változtatni a helyzetet. Az már önmagában fontos, hogy a jogos elvárások nem teljesülésére megfelelő reakciót adjunk, mert különben a keserűség gyökere felnövekszik bennünk és később, mikor összeadódnak a meg nem oldott felszültségeink, felrobbanhatnak ott és akkor, amikor nem számítunk rá, és nem tudjuk kontroll alatt tartani az érzéseinket.

Természetesen lehet jó megoldás, ha a jogos elvárásainkat elengedjük, a nem teljesülésre nem reagálunk, ha úgy ítéljük meg, hogy az ügy számunkra nem okoz megakadást, és tudunk nagyvonalúak lenni. Fontos, hogy jól érzékeljük magunkon, hogy mi az, amit tényleg hagyhatunk elmenni és mi az, amit nem.

Az esetek többségében azonban reagálnunk érdemes, de nem mindegy hogyan. Az irgalom útjának különböző tényezői vannak. Az első a megbocsátás akarata. Tudom, hogy nem akarom hordozni a sérelmeimet a másikkal szemben, és akarok megbocsátani. Ez nincs ellentétben az aktuális érzésemmel, harangommal. Az irgalom gyakorlása nem érzés, hanem döntés kérdése. A haragnak helye van, a harag helyén kezelve nem bűn, de a dédelgetett harag mindenkit rombol. A megbocsátás döntése segít, hogy érzelmeink helyes vágányra álljanak rá.

A második tényező a helyzet közös feldolgozása: megértés, megértetés, megbeszélés. Ha el tudjuk mondani a sérelmeinket, a társunk el tudja mondani a saját oldalát, akkor nagy esély van, hogy az adott helyzetre közösen találunk megoldást. A legtöbb esetben le is záródik itt a probléma. Ha mégsem, szóba jön a következő tényező, az együttműködő cselekvés, például segítség kérése egy külső embertől, aki nem elfogult, és objektívan képes rálátni a helyzetre. De van még más is, itt folytatom.