Az irgalom jót akaró, jót feltételező beállítottságot jelent, és ennek nagyon sok dimenziója van. Amiről most szót ejtek, az a nem jogos elvárásaink felismerése és helyén kezelése. Ebben a megközelítésben irgalom az is, hogy nem támasztunk olyan elvárást a társunk felé, amelyet nem tud teljesíteni, de nem is kell tennie. Miről van szó?

Nem jogos elvárás, hogy a társam teljesítse az én általam ideálisnak minősített, saját szüleimtől tanult viselkedési mintákat, aszerint legyen jelen a házasságban. Ez a minősítés, illetve elvárás legtöbbször nem tudatos. Arról szól, hogy belém vésődött a szüleim egymáshoz való viszonyulása, konfliktusokban való működése, de még az is, hogy ki mennyit dolgozik a konyhában, vagy a kertben. Ezt a mintát követem, és elvárom a társamtól, hogy ő is az én mintáim szerint működjön. De ez nem fog menni, mert neki is külön bevésődései vannak, és egyáltalán nem akar más lenni, mint ami ő maga.

Nem jogos elvárás az sem, ha olyat kérek tőle, ami a temperamentumától, személyiségétől nagyon messze áll.  Személyiségbeli sajátosság például az, hogyan viselkedik ismeretlen emberek társaságában: visszahúzódó, csendes, vagy éppen kötetlenül tud cseverészni bárkivel. Elvárni, hogy ebben a helyzetben legyen közlékeny, felszabadult, ha ő nem olyan, nem jogos. Elvárni, hogy ne legyen harsány, mikor ő az, hogy legyen vállalkozó kedvű, amikor ő nem olyan, hogy…… Folytatható. A lényeg, hogy az az elvárásunk, hogy változtassa meg azt önmagában, ami egyébként az ő lényéhez tartozik, nem jogos elvárás.

És nem jogos elvárás az sem, ha egy férjtől azt várja el a feleség, hogy beszéljen ő is annyit és annyiszor, amennyit ő akar, vagy a feleségtől azt várja a férj, hogy ne legyen annyira érzelmes, minek az a sok lelkizés.

Olyan sok van ezekből, hogy még néhányat leírok a jövő héten.