Irgalom útja
Egy dolog meghatározása történhet sokféleképpen. Például úgy is, hogy azt mondjuk el, hogy mi nem az.
Az irgalom nem arról szól, hogy a másikat mindenképpen meg akarom változtatni. Ezzel a hozzáállással épp azt üzenem, hogy nem vagy elég jó nekem. A házasság, a család egy rendszer, és egy rendszerben a változás mindig közös feladat és kihívás valamint közös döntés. Mélyre ható változást csak közösen tudunk elérni, azaz neked is változnod kell, hogy a társad változni tudjon.
Az irgalom nem a másik legyőzéséről szól, nem a vélt igazunk elfogadtatásáról. És főleg nem arról, hogy összefogunk másokkal a társunkkal szemben (azért te is ismersz néhány anyós történetet, nem?), hogy learassuk a sikert. “A házasság nem verseny – sosem kell feljegyezni az állást. Isten azért rakott minket egy csapatba, hogy közösen győzzünk.” (Herbert és Zelmyra Fisher).
És végül az irgalom nem kompromisszum tárgya. A kompromisszum, ahogy már régen néhány mondattal érintettem, arról szól, hogy ha te adsz, én is adok, ha te engedsz, én is engedek, ha te irgalmat gyakorolsz, én is azt teszem. Véleményem szerint a kompromisszumnak a társkapcsolatban csak csekély szerepet érdemes engedni. Inkább javasolt az egymás megértése, önmagunk megértetése, a közös álláspont kialakítása, amely ritkán adódik félúton.
Az irgalom tehát a megértésre épül. Megértem, hogy az elvárásaim a másikkal szemben nem minden esetben jogosak, megértem, ha magamból indultam ki. Megértem a társam szempontjait, és ő is megérti az enyémeimet. Az irgalom tehát az, hogy lemondok az egyoldalú önérvényesítésről, és elfogadom, hogy a társam sem tökéletes, mint ahogy én sem vagyok az.